Vadásztörténetek - Vadászélmények - Vadászbeszámolók

Beküldők

Történetek címei

A saját vadásztörténetedet is beküldheted!
Vadásztörténet beküldése

At első találkozás

Beküldte: Muntyán Csaba

Dátum: 2009.10.31.

Az első találkozás Aki most egy kellemesen rózsaszínű, romantikus szerelmi történet kibontakozását várja, annak sajnos csalatkoznia kell. Az elbeszélés főszereplője ugyanis, becses személyemet leszámítva egy anyamedve. A fajok közötti különbség miatt talán érthető, hogy bár a vonzalom jelen volt, szerelmi ki, illetve beteljesedésről mégsem számolhatok be. Én már régóta vágytam rá, hogy szemtől szembe állhassak az erdők urával, (később azért okosodtam) ám a medvék valamiért vonakodtak a találkozástól. Ebből is látszik mennyire intelligens állatok. Valószínűleg ők már akkor tisztában voltak vele, hogy az emberrel való ismerkedésnek mindig rossz vége van, néha az ember, gyakran a medvék számára. Azt ugyanis tudni kell, hogy bár Európa legnagyobb ragadozóinak tartjuk számon őket, nem különösebben vérengző természetűek, javarészt növényeken élnek. Sokkal gyakrabban támad az ember medvére, mint fordítva. Ettől eltekintve azért nem árt a tisztelet, és a kellő távolság megtartása. Különösen veszélyesek lehetnek az anyamedvék és a kivénült rosszindulatú kanok. Egy ilyen többmázsás állat nagyobb erőlködés nélkül képes egy nehezebb terepjárót felborítani (csak egy ilyen esetet hallottam) és futásban utolérni a vágtázó lovat. Legnagyobb probléma a kiszámíthatatlansága. Soha nem lehet tudni, hogy egy medve, vagy ahogy székely barátom mondja -;a sani, hogyan reagál egy váratlan találkozásra. Minden állat önálló egyéniséggel bír, és hasonló szituációkban is képes eltérő döntéseket hozni. Leegyszerűsítve: vagy kapsz pofont, vagy nem. Ennek fényében talán érthető, hogy megfontolt ember nem húzogatja az oroszlán, illetve a medve bajuszát, és ha lehet, elkerüli a találkozást is. Nos bár értelmi képességeimet tekintve folyamatos fejlődést mutatok,(már minden betűt ismerek) a megfontoltság tekintetében vannak még hiányosságaim. Talán ide vezethető vissza dicstelen történetem is. Miután már jó ideje Erdélyben tartózkodtam, és számtalan medvés történetet meghallgattam, belém bújt a kisördög. Barátomat erősen nyaggatni kezdtem, hogy szervezzen le nekem egy találkozót a sanival. -Holnap hajnalban elmegyünk Tusnádra a szeméttelepre- mondta. Először nem értettem mit akar a szeméttelepen, és kifejtettem álláspontomat miszerint egész Erdélyben talán ez az egyetlen hely ahová nem vágyom. Sötét fenyves, vagy egy kis patak partja, esetleg egy kis vízeséssel, az igen! De büdös emberi hulladékok halmaza...? -No meg a temető! Oda sem vágysz. -Márpedig hamar odakerülhetsz ha éjjel magadban kujtorogsz a sani után. Egyébként is ott majd minden medve megfordul. Ráadásul autóval is oda lehet állni. Kicsit lelombozott a körülmény. Mert ugye ha már szeméttelep kell a biztos medvetalálkozóhoz, hát legyen! De autóval odaállni?! Ki hallott már ilyet! Akkor már inkább az állatkert. Az is élmény. Azt mégsem mesélhetem majd otthon, hogy autóból lestük a kukázó macikat. Hajnal háromkor azért ébresztő nélkül keltem. Valahol el kell kezdeni- nyugtattam a háborgó lelkiismeretem. Magamhoz vettem szalonnát, kenyeret, messzelátót, fényképezőgépet, horgászbotot, puskát és minden nehezen mozgatható haszontalan holmit, tetejébe négyhónapos kölyök vizslámat. Azt gondoltam, én aztán mindenre fel vagyok készülve. Rövid autóút után bekanyarodtunk egy fenyőerdőbe. Fényszóró lekapcsolva, motor leállít. -Na itt vagyunk.-súgta a vezetőm A szemem majd kiesett az erőlködéstől, akkor sem bírtam felfedezni, hogy hol van, azaz itt. Bámultam a sötétséget, amiben pontosan annyit láttam, mintha csukva lenne a szemem. (Kipróbáltam!) Képzeletem tucatnyi jámbor mackót festett körém, ahogy értetlen képpel minket bámulnak. A virradat azonban kiábrándító szürkeséget és koszt hozott. Mindenütt szemét, kidőlt fák, építési és kommunális hulladék, és ami a legjobban fájt: medve egy szál se. -Menjünk inkább horgászni ! -indítványoztam Barátom valószínűleg látta a csalódottságom. -Nem messze folyik, az Olt. Horgászhatunk és sütünk szalonnát es mondta. Azonnal otthagytuk a siralmas látványt nyújtó helyet. Irány az Olt! Sok szép folyót láttam már, egy néhánnyal szinte baráti viszonyban is vagyunk, de a fenyők alján kanyargó víz engem is lenyűgözött. Hiszem, hogy a folyóknak lelke van. Így van kedves jóindulatú és zabolázatlan haragos is közöttük. Utóbbi soha nem ad halat, mindig zavaros és biztos, hogy belecsúszik az ember lába, ha nem akarja. Ez nem ilyen volt. Békésen hömpölygött opálos zöld vize. A fenyők alján moha volt, és a vízparton olyan sűrű, sötétzöld gyepszőnyeg amilyet emberi kéz nem képes nevelni. Szemet-szúrt egy szép pázsitos nyiladék, szinte a folyó partján. -Odaparkolok arra a tisztásra! -Akkor soká elmaradunk, volt a válasz. -Nem baj az - gondoltam, és az elhatározást tett követte. Majd a jármű motorja felbőgött, olyan hangon, ahogy csak a süllyedő tehetetlen gépek motorja tud. -Úgy látszik elakadtunk... -Én szóltam! Erre már elöntött a pulykaméreg. Mert ugye vagy mi használjuk túl bonyolultan szép anyanyelvünket, vagy a székelyek túl egyszerűen. Én azt mondtam volna, hogy ne állj arra a szép tisztásra, mert az ilyen erős zöld gyepszőnyeg alatt általában ingoványos talaj rejtőzik, ami nem bírja meg a járművünk súlyát. Ezen elvitáztunk egy darabig, aztán be kellet látnom a barátom egyszerű mondatában rejtező igazságot. Amikor kiléptem az autóból, minden mérgem szertefoszlott. A táj is lenyűgöző volt, de ott álltam minden vadászember szívét megdobogtató valamiben. Egy még teljesen friss, gőzölgő, hatalmas medvehullatékban. Az hogy medvétől származik, méretéből ítélve teljesen egyértelmű volt számomra. -Te koma! Én sz..ba léptem! Barátom lehajolt alaposan szemügyre vette a jelenséget, egy- két magocskát kivett belőle, megszagolta, majd azt mondta: -Ez a János komákénál volt vendégségbe a bocsaival. Szokatlan volt ez a szószátyárság, de leginkább a magbiztosság volt bosszantó. Különben is ki a fene az a Jánoskoma? -A mag a téli almáé. Csak a Jánoséknak van annyi téli almájuk a kertbe, amiből ez a fene nagy jószág így belakhatott. A bocsokra már rá sem kellett kérdeznem, mert egy sárfoltban nagyszerűen látszottak a borzéhoz nagyon erősen hasonlító nyomok. Egy nagy medve első, és három apróbb hátsó láb tökéletes lenyomata. Tehát legalább kétbocsos anyamedvével van dolgunk. Illetve dolgunk még nincs vele, de bennem már megszületett az elhatározás. -Én utána megyek és lefotózom. Szerinted beérhetem? -Nem a'. -Különben se piszkáld a bocsos medvét! A medve nem nyúl! Értek én a szóból, de hát a nyomok teljesen frissek és végeredményben ezért jöttünk. Hosszas megfontolás után (2 másodperc) már a hátam mögül hallottam társam hangját. -Addig hívok segítséget. Egy darabig többé-kevésbé jól lehetett követni a nyomokat, aztán erősen emelkedő, sziklás terephez értem. Itt már nehéz dolgom volt. Abban biztos voltam, hogy a macik fölfelé haladtak. Minden vélt és valós nyomolvasási képességem latba vetettem. Utólag be kell látnom, hogy bár az általam nyomoknak gondolt apró elváltozásokról még fotókat is készítettem, csak a megérzés és a vakszerencse vezetett. Vadnyugati filmekben szereplő indián nyomkövetőktől ellesett trükkökkel próbáltam élni. Egyik helyen apró kövek voltak felforgatva, vagy a páfrány volt letaposva, sőt még szőrt is találtam az egyik fenyő gyantájába ragadva. Igazából azonban nem tudtam, hogy kik, mikor hagyták a nyomokat, és legfőképp milyen irányba haladt a hátrahagyójuk. Mindenesetre nagyszerű szórakozás volt és már teljesen beleéltem magam a vadon gyermeke szerepbe, el is feledkezve a helyzet valódiságáról és komolyságáról. Ezért elég nehezen jutott el tudatomig, a fülem által már egy ideje jelzett szuszogás és futó lábak zaja. Biztosan ismerős az érzés, amikor az ember azt gondolja: Én nem ezt akartam! Amikor valami az elején olyan jó viccnek indul, és az irányítás jogát elragadva tőlünk mégis baj lesz belőle. A gyomor összeszorul és várjuk a balsors beteljesedését. Én tisztán emlékszem erre az érzésre! Először a hegygerinc felé néztem. Alig nyolcvan méterre volt tőlem, valami kis fennsíkszerű, néhány lúc csemetével. Kétoldalt sziklás kőszórás és fenyőtörzsek. Hátra kellett néznem. Szinte a lábam is megrogyott a megkönnyebbüléstől, amikor megláttam Huszárt a kölyökvizslát, földretartott orral loholni a nyomomon. Valahogy olyan érzésem volt, mintha valami nagy veszedelemtől menekültem volna meg. Nem olyan, mint megszabadulni a félelemtől, hiszen nem is volt okom, vagy időm bármitől félni. Sokkal inkább mint, mikor zuhanással álmodunk de a földetérés előtt felébredünk. Igen! Annak a megkönnyebbült ébredésnek a pillanata. Előrehajoltam és a térdemre ütve hívtam magamhoz. Alaposan megnézett, majd a szőrét borzolva, továbbra is leszegett fejjel elfutott mellettem. A gerincem mentén megint apró hangyák indultak el a tarkóm felé. –Ez a medvét érzi-szaladt át a gondolat a fejemen. -Futás utána! Még szétmarcangolja itt nekem a medvecsaládot és akkor fuccs a jó fotónak. Igazság szerint a másik lehetőség is eszembe jutott. Ha a maci esetleg ellenkezne... Hamar utolértem és a farán összemarkolva a bőrt az ölembe rántottam. Emlékszem arra gondoltam, hogy ebből a kis vakarcsból nem akármilyen kutya lesz. Még talán vigyorogtam is. Aztán már nem igen, mert az első dolog, amit megpillantottam, amikor felnéztem, egy medvének a két első mancsa volt. A nagy kergetőzésben ugyanis teljesen felértünk a fennsík alá. Olyannyira hogy már teljes egészében láttam a fenyő csemetéket, nem csak a hegyüket, mint eddig. Tisztán láttam továbbá, hogy a hátrébbállók erősen hajladoznak, valószínűleg a visszavonuló bocsok hatására, és minden fánál élesebben láttam az előttem álló anyamedvét. Távolságot azért nem szeretnék mondani, mert a pillanat hevében nem találtam a mérőszalagot, valótlant pedig nem szeretnék állítani. Elsőre semmim nem mozdult. Sani is csak állt és engem nézett, majd a földre csapott és furcsán rám prüszkölt. Tisztán láttam ahogy rezeg a pofáján a bőr és éreztem a nyúlós cseppeket az arcomba csapódni. Valószínűleg ettől ébredtem fel. Mivel pontosan tudom, hogy medve elől haszontalan a futás, ráadásul még a vadász ismerősök azt mondanák, megfutamodtam. Ezért inkább, hogy a medvét összezavarjam, menekülést színleltem. Bevett trükk volt már ez a hunok idején is. Hónom alatt a kiskutyával ezt olyan iramban sikerült megvalósítani, hogy azon magam is elcsodálkoztam. Emlékszem futtomban megelőztem az általam elsőnek lerúgott lefelé pattogó követ. Körülbelül három órát bóklásztam felfelé, de néhány percen belül az autónál voltam. Ideiglenes táborunknál egy ló legelt (kölcsön lett kérve az autót kihúzni), tűz égett és pirított szalonna illat lengedezett. Szóval idilli volt a légkör. -Leköpött a medve! -lihegtem. -Büdös es! -volt a válasz Próbáltam emeltebb hangon előadni a történetet, miszerint mekkora veszedelemből menekültem, hátha egy kis együttérzést kicsikarok, de hiába. -Meg akart ölni! - tódítottam. -Akkor meg es pocsékolt volna. Észre se vettem de a kutyát még mindig a markomban szorongattam. Társam rábökött az ujjával. -Azt hihette te es anya vagy. Néha teljesen bolondokat tesznek. Téged es meghagyott... Ezután kiderült, hogy a sok kacatom között nincs kötél, nem hoztam sót, elemlámpát stb. Próbáltam védekezni, miszerint ő a helybéli neki kell tudni mire lehet szükség, de azt mondta neki semmire, hiszen ellentétben velem neki van esze. Vágott egy kocsirúdnak valót, valahogy befogtuk a lovat és hosszas huzavona után kirángattuk az autót szorult helyzetéből. Jó dolog ha az embernek vannak barátai, de egy anyamedve és egy barát egy napra sok!